Rendes volt Helltől, hogy beáldozta a ruháját a kötésre. Még mindig fura fickónak tartottam, akivel jobb óvatosnak lenni, viszont tény és való, hogy ezzel a mutatványával szimpatikusabbá vált a szememben. Odafent első dolgom volt feláldozni a vizemből egy keveset, hogy lepucolhassam a kezemre ráragadt vért, és amint tisztáznak éreztem őket, elpakoltam és a hátamra dobtam a táskát. Elnéztem Thomasék felé, de végül Dmitriékhez léptem. Láttam, hogy pihen, de úgy éreztem, muszáj tovább mennünk, így finoman megérintettem a vállát.
- Megmaradsz? Fel tudsz állni? Muszáj tovább haladnunk. - magyaráztam a többieknek, akik ott voltak, de hogy ne tűnjek túl bunkónak, amiért egy sérültet ugráltatnék, felajánlottam, hogy segítek, Jacq azonban elutasított, mondván, majd ő támogatja Dmitrit. Ráhagytam a dolgot akkor és visszamentem a fiúkhoz, megpaskolva a szöszke karját, jelezve, indulunk, majd Thomas mellé léptem és érdeklődő, halvány mosollyal lenéztem rá.
- Milyen a kilátás? - A kezem nyújtottam neki. - Gyere! Nem maradhatunk itt örökké. - Ha elfogadta, talpra húztam, ha nem, akkor csak hátrébb léptem, hogy fel tudjon kelni, és odabiccentettem Reednek és Siofrának.
- Jobb, ha mostantól résen leszünk. Menjetek ti elöl, mi zárjuk hátul a sort. - Itt azért kérdőn Hellre sandítottam, benne van-e, majd a választól függetlenül intettem Tobiasnak, hogy ő is jön. Amilyen elesettnek és fiatalnak tűnt, kartávolságon belül akartam tudni, mielőtt ő lesz a következő, aki újabb csapdába gyalogol.

Griff csak faképnél hagyott, ami elég rosszul esett, de igyekeztem nem kimutatni, csak beletörődni. Elsőre úgy tűnt, Thomas sem vevő a bratyizásomra, így a kérdésére csak puffogva elfordítottam a fejem.
- Semmi... Felejtsd el... - mormogtam, de mikor végül hajlandó volt lepacsizni velem, felderült az arcom és lelkesen összeöklöztem vele. A remény, hogy tagja lehetek a csapatnak, újult erővel lángolt fel bennem; elfeledkeztem a puffogásomról.
Figyeltem, mihez kezd a másik kettő, majd elnéztem Dmitri felé is. Úgy tűnt, jól gondját viselik, úgyhogy megkönnyebbült sóhajjal letelepedtem Thomas mellé, két-három lépésre tőle. Felhúztam a térdeimet és rájuk támasztottam a karjaim, úgy figyeltem őt és vártam, hogy eldöntsék, innen merre tovább. Nem igazán voltam az a vezető típus, jobb szerettem követni az utasításokat és sodródni az árral.
- Szerinted az egész erdő tele van csapdákkal? - törtem meg végül a csendet. Érdekelt Thomas véleménye, plusz nehezemre esett túl sokáig szótlanul ücsörögni.

Evy kérdő pillantására csak megráztam a fejem. Jól voltam, csak ne kelljen túl közel mennünk... Végül sikerült kihúznunk Dmitrit, próbáltam úgy távolabbra húzódni tőle, hogy mégis csak lássam, mi van vele. Aggódtam, igen, mert megmentett minket és tudni akartam, mekkora a baj... De hogy én odamenjek, miközben ellátják a sebét? Ki van zárva. Összenéztem Evelynnel, majd a karomat összefonva magam előtt, idegesen járkálni kezdtem.
Amint befejezték Dmitri kezelését és bekötötték a sebét, akkor vettem csak rá magam, hogy odasompolyogjak hozzá. Letérdeltem mellé, igyekeztem nem koncentrálni a lábára, sem a sérülésére, sem Aristide szöszölésére.
- Hé. Hogy érzed magad? - Magamra próbáltam erőltetni egy barátságos mosolyt, de nem igazán sikerült. Sem barátságos nem voltam, sem mosolyogni nem volt kedvem. Bűntudatom volt.
- Nagyon fáj? - Abból ítélve, mekkorát kiáltott, gyanítottam, hogy igen... De valamit mondani akartam. Tudtam, hogy meg kellett volna köszönnöm, mégsem tudtam rászánni magam. Túl sokan szöszöltek amúgy is körülöttünk, és... Egyszerűen nem tudtam kimondani, viszont ettől még érdekelt, hogy van. Abban bíztam, hogy később, ha kettesben maradunk, még lesz alkalmam meghálálni a segítségét.

Chester halk megjegyzésére érdeklődve ránéztem, végül bólintottam, jelezve, nem kell közelebb kerülnie Dmitrihez és nem is fogom elárulni a "titkát". Annyira nem titkolta, látszott rajta, hogy megviseli a dolog, de azért tudatni akartam vele, hogy nincs ebben semmi rossz. Rengetegen segítettek, így végül sikerült felhúzni mindhármójukat. Eléggé elfáradtam a végére, nem szoktam hozzá ezekhez az erőpróbákhoz. A nadrágomba töröltem a tenyeremet, de nem mentem messzire a gödörtől, a távolból figyeltem, hogyan látják el Dmitriéket.
- Ügyes mentőakció - csatlakoztam a húgom dicséretéhez, amit a fiúkhoz intézett, majd Felicityre is külön rámosolyogtam. - Neked is! - Még mindig büszke voltam rá. Nem nézte volna ki belőle az ember, de igenis látszott rajta, hogy van esélye ebben a játékban. Felsandítottam Chesterre, hogy lássam, hogy van, végül megérintettem a felkarját.
- Minden rendben? Meleg helyzet volt. - Tényleg az volt. Nem sokon múlt, hogy elveszítsünk valakit már most... Bárki beleeshetett volna abba a csapdába, és ki tudja, mennyi volt még elrejtve a környéken. - Oda kell figyelnünk, mikor tovább megyünk. Maradjunk együtt - javasoltam, és a húgomat is magunk mellé szántam. Mégiscsak kellett valami stratégia, és igenis össze kellett fognunk.

Magam is meglepődtem, hogy mindenki szót fogadott és kérdés nélkül elhitték, hogy értek ahhoz, amit mondok. Elszoktam már tőle, hogy különleges bánásmódban részesítsenek vagy figyelmet szenteljenek nekem, hiszen a Kettesek közt nem számított a rang, mindenki egyenlő volt. Jól esett, hogy elfogadták az utasításaimat.
Ahogy odalépett hozzám egy lány, érdeklődve rápillantottam, lopva végigmértem. Nem vontam kétségbe a szavait, csak biccentettem neki. Egy nővér pont jól jött, így hatékonyabban és gyorsabban tudtunk haladni.
- Jól van. Hogy hívnak? - megvártam, míg odaadja a kötelét a többieknek, addig az előkészített pokróchoz léptem, leguggoltam és szemügyre vettem a kipakolt elsősegély dobozt. Elég hasznos és kielégítő felszerelést találtam benne, így kissé megnyugodtam.
Amikor Felicity csatlakozott hozzám, már a kezébe tudtam nyomni egy tubus fertőtlenítőszert és egy ollót - az előbbiből nyomtam a tenyerembe egy keveset és amennyire lehetett, megpróbáltam sterilizálni a kezem.
- Tedd majd szabaddá a seb környékét, hogy hozzáférjek, aztán adj be neki valami fájdalomcsillapítót. - Közben tovább matattam a dobozban. Előkészítettem a kötszert és a gézlapokat, tű és cérna helyett pedig szerencsére kaptunk kézi eszközt az öltésekhez. Már csak a sérültre volt szükség, és ha a többiek odahozták hozzánk, neki is láttam lekezelni a sebét, Felicityvel együtt dolgozva.
- Úgy látom, egész szerencsésen megúsztad. Teszünk rá egy nyomókötést, lent pedig megpróbálom összevarrni. - Így is lassan fog csak gyógyulni és sokszor kell kötést cserélni majd, de ez már az előttünk álló napok problémája volt, nem a jelen pillanaté.

Egészen hihetetlennek tűnt a mentőakció, amit összehoztunk. Akaratlanul is eszembe jutott, mire lehetne képes az egész Kettes szektor, ha fellázadna az Elitek ellen... Aztán végül elhessegettem a gondolatot és hátrébb húzódva figyeltem, mit kezdenek Dmitrivel. Tudtam, hogy csak útban lennék. Ahogy Haley csatlakozott hozzám, halványan rámosolyogtam. Egy darabig őt figyeltem, próbáltam leolvasni az arcáról, mi járhat a fejében, aztán inkább átkaroltam a vállait, ha engedte, kicsit közelebb húztam magamhoz. Támogatni akartam, hiszen ez a semmiből felbukkant csapda eléggé megrázott mindenkit - engem legalábbis nagyon. Most kezdtem csak tudatosítani magamban, hogy miféle játékba csöppentünk és mik a szabályok. A fele sem volt tréfa.
- Szerinted tovább tudunk így menni? - súgtam neki halkan. Nyilván nem akartam itt hagyni Dmitrit, de az egy másik kérdés, hogy vajon talpra tud-e majd állni az ellátása után. Féltem tőle, mi lesz, ha mozgásképtelenné válik vagy túlságosan lelassít minket.

- Szerintem elég jó esélyeim vannak. - Thomasra mosolyogtam magam mellett. Provokálásnak is szánhatta a megjegyzését, vagy csak fecsegett, nem igazán számított, mert nem hagytam magam csőbe húzni. Egyelőre még nem aggódtam a játék kimenetele miatt, hiszen nem nagyon várt odakint semmi, nem lebegett előttem nagyobb életcél, plusz még rengeteg dolog állt előttünk.
- Segíteni! - Mi másnak? Vihettem volna Reedet is, de ő közelebb állt hozzám. Azért ahogy elkezdett akadékoskodni, felvontam az egyik szemöldökömet. Valahol igaza volt, de nem gondolhatta komolyan, hogy már a játék elején elsétál a bajbajutottaktól... Ahogy kijavította magát, csak sóhajtottam és inkább előre mentem, leereszkedtem a gödörbe. Épp csak elkönyveltem, hogy túléltem a lejutást, amikor lökést éreztem hátulról, majdnem ismét lefejelve a karót.
- Te jöttél nekem... - elhúzódtam azért tőle, bár az előbbi karolgatás után nem értettem, mi baja, de volt most fontosabb dolgunk is. Dmitri sérülése elég komolynak látszott, kész csoda viszont, hogy nem lett nagyobb baja. Azon sakkoztam, hogy kéne megmozdítanunk, míg odafent is elkezdtek szerveződni. Hill instrukció valahogy hitelesnek hangzottak, ezért úgy döntöttem, azzal kezdünk valamit.
- Oké, akkor te fogd meg a karót a lába alatt, én pedig lehúzom róla. Igyekszem gyors lenni. - A végét már Dmitrinek mondtam, együttérző pillantást vetve rá. Bölcs döntésnek láttam, hogy nem kért altatást, ugyanakkor sejtettem, ez mekkora fájdalommal fog járni. Leguggoltam elé, és ha Thomas rendesen megtartotta a karót, akkor kétoldalt megfogtam a seb körül a férfi combját és lehúztam a fadarabról. Egyből rászorítottam a felbugyogó vérre mindkét tenyerem, de csak fent tudtam leszorítani, és ugye alulról is vérzett.
- Tegyük rá a kötelet! - szóltam Thomasnak, fejemmel a ledobott hurok felé kötve. Nem tudtam neki segíteni benne, fogtam a sebet, de ha megoldotta magától is, akkor segítettem Dmitrit a falhoz vinni.
- Húzhatjátok! - A véres kezemre néztem, de nem tudtam, hova törölhetném, így inkább hagytam, hogy rászáradjon a tenyeremre. Aztán Hellre sandítottam magam mellett, kézfejemmel megböktem a könyökét. - Szép munka. - rámosolyogtam, és ha közben kihúzták Dmitrit, akkor intettem Thomasnak, hogy menjen előre nyugodtan. Én igazán ráértem kimászni.
Mindenesetre ha kijutottunk valahogy, a kölyök öklét látva felvontam a szemöldököm. A táskámhoz léptem és megpróbáltam kicipzározni, hogy elővehessem a kulacsot és kezet moshassak.

Arra eszméltem, hogy valaki a vállamat szorongatja, és megkönnyebbülten tapasztaltam, hogy még nem csináltam össze magam és nem is lettem rosszul. Egész méltó indítása a játéknak.
- Jah, én maradok, fedezlek titeket, nehogy ránk támadjanak... Őrködök. - magyaráztam a fickónak, bár arról elképzelésem sem volt, mégis ki és honnan támadna ránk, és hogyan védeném meg őket az esetleges veszélyforrástól, de elég helytálló alibinek éreztem ahhoz, hogy hátul maradjak.
Kicsit azért hajtott a kíváncsiság és a tenni akarás, de nem eléggé ahhoz, hogy közelebb menjek. A nyakamat nyújtogattam inkább és figyeltem, ki hogyan segít. Meglepett, hogy két orvos-féle is van a csapatban, magamban lejegyeztem, kikhez kell majd fordulnom, ha valami baj ér. Viszont ahogy elkezdték felhúzni a fickót, csak győzött a jólneveltségem és odasiettem hozzájuk, hogy besegítsek a kötélhúzásba. Sőt, ott maradtam utána is, hogy segítsek a másik kettőnek kimászni.
- Menők voltatok. - tartottam az öklöm egy-egy öklözésre nekik, de ha nem reagáltak volna rá, úgy tettem, mint aki nem is próbálkozott.

Átéreztem Felicity fájdalmát, hiába próbált erős maradni. Egy nappal az esküvője előtt besorsolni... Kegyetlenség volt. Ha tehettem volna, talán tényleg átvállaltam volna a helyét, nem mintha én könnyebb szívvel hagytam volna magára a saját családomat. Még akkor sem, ha Benivel mostanság rengeteg problémánk volt... Attól még szerettem őket, ahogy a gyerekeket is. Mielőtt túlságosan elérzékenyültünk volna a témán, inkább odahúztam Chesterhez.
- Igen, pontosan tudom. De gondolj arra, hogy a gyerkőc szemében máris egy hős vagy. Adjon erőt az, hogy hozzá vissza kell térned. - És tényleg vissza kellett. Mindenki megérdemelte, hogy kijusson, egy gyermeket mégsem tehettünk árvává... Érdeklődő mosollyal hallgattam a férfi szavait, az idegessége felett szemet hunyva, hiszen mindannyian azok voltunk, Felicityére pedig helyeslőn bólogattam.
- Így van. Ez közös mindannyiunkban. - Kezet ráztam közben Chesterrel. - Siofra Caraway. Ne aggódj! - A kezén lévő gyűrűre pillantottam, aztán a sajátoméra. Hirtelen szörnyen magányosnak éreztem magam. Ekkor hangzott fel a kiáltás elölről, amitől ugrottam egy aprót. Összenéztem a többiekkel, majd a húgom után siettem én is megnézni, mi történt.
- Jól van? - kiáltottam le a fickónak, bár láthatóan élt és tudatánál volt, amit jó jelnek könyveltem el. Nem mintha értettem volna hozzá. Enyhe büszkeséggel figyeltem, Feli hogyan veti be a szaktudását, aztán észbe kaptam, mikor az egyik fickó megpróbálta elvicceskedni a helyzetet.
- Chesternek igaza van. Együtt kell működnünk, ha el akarunk jutni az utolsó szintre. Senkit nem hagyunk hátra. - közöltem makacsul, és ahogy előkerült a kötél, átvettem azt az egyik lánytól.
- Szuper! - csináltam rá egy horgot, a végét pedig ledobtam a lyukba. - Mi lenne, ha belebújtatnátok a felsőtestét, mi meg megpróbáljuk felhúzni? Aztán leengedjük nektek is. - vetettem fel, de egyedül képtelen lettem volna három férfit felhúzni, egyesével sem, úgyhogy hátranéztem a többiekre, főleg Chesterre.
- Minden rendben? Segítesz? - Enyhe terpeszbe álltam közben, felkészülve a feladatra. Kihívásra. Attól függ, honnan néztük.

Nem akartam egyből felfedni az indítékaimat, így csak töprengve bólogattam a lány szavaira. Én sem akartam önként jönni. Reméltem, hogy kiválasztanak, de nem jelentkeztem volna, ha ez nem történik meg. Féltem beismerni, de talán annyira nem kötődtem az apámhoz, hisz sosem láttam, sokkal inkább a kötelességtudat, a remény és a kíváncsiság hajtott.
- Mindenkinek egyenlő esélyei vannak. Az nem mindegy, hogyan használja őket. - Attól, mert képzettebbnek tűnhettem, még megvolt a magam gyengesége, másoknak meg az erősségeik. Ezt tudtam és egyáltalán nem akartam lebecsülni őket.
Annyira elmerültem az ég tanulmányozásában, hogy a következő pillanatban már a lökésre eszméltem. Értetlenül tántorodtam hátra, majd ahogy leszakadt a csapda a férfi alatt, a számhoz kaptam a kezem. Te jó ég! Annyira lesokkolt ez az egész. A többiek elkezdtek ugyan mozgolódni körülöttünk, de én csak arra tudtam gondolni, csak azt az egy mondatot mantráztam magamban: kérlek, ne legyen halott, kérlek, ne legyen halott, kérlek... Mély levegőt vettem, lassan rávettem magam, hogy belenézzek a gödörbe. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, látva, hogy életben maradt. Az a rengeteg vér viszont egyből felfordította a gyomrom, lesápadtam, a kezem remegni kezdett. Valaki megkérdezte, jól vagyunk-e, de csak bólintani tudtam. Elfordultam és a hányingerrel küszködve próbáltam összeszedni magam. Az egyik fickó kijelentése segített, elvonta a figyelmem annyira, hogy csúnya pillantást küldjek neki. Igaza volt, persze... De az a férfi minket mentett meg, azért sérült meg. Nem hagyhattam rendezetlenül az adósságot.
- Hála az égnek! - sóhajtottam, mikor a szöszke elővette a kötelet. Ha odaadta, akkor továbbítottam a többieknek. - Húzzuk ki őket! - Néhány lépésről figyeltem, mire jutnak. Kész voltam segíteni felhúzni őket, de nem akartam első lenni a sorban, mert ha meglátom a férfi sérülését, biztos, hogy rosszul leszek...

Durcásan felfújtam levegővel az arcom, ahogy a szöszke srác mellénk sorolt és elkezdett közvetetten sértegetni. Miért olyan nagy baj, hogy nem néztem egy brutális és embertelen műsort a saját embereink szenvedéséről? Nem tetszett, hogy ennyire kioktató, Haley legalább normálisabban válaszolt.
- Az apukámék sosem engedték, hogy nézzem. Nem akartam látni, ahogy... Nekem ez az egész túl brutális. - felsóhajtottam, ahogy arra gondoltam, hogy erre most belecsöppentem a közepébe. Nézni sem bírtam, erre átélhetem testközelből az egészet. A sors iróniája! Épp komor gondolataimba merültem volna, amikor felhangzott a kiáltás. Összerezzentem és a szám elé kaptam a kezem, látva, hogy a föld egyszer csak megnyílik a férfi alatt. Még fel is sikkantottam öntudatlanul. Kicsit lassan, késve ugyan, de amint sikerült észbe kapnom, már siettem is oda Hales után.
- Szent ég! Jól vagytok?? - megérintettem a két lány vállát, majd félve lelestem a gödörbe. A mélységtől rögtön szédülni kezdtem, úgyhogy inkább el is oldalaztam, vissza Haley mellé. Ahogy a karomba kapaszkodott, én is belekapaszkodtam az övébe. A gyomrom remegett az idegtől. Legalább ketten a férfi segítségére siettek, habár az egyikük javaslatára, miszerint hagyjuk lent, igencsak csúnya és megrovó pillantást vetettem rá. Már nyitottam a számat, hogy lekiabáljam a haját, de hozzátette, hogy csak viccelt... A tekintetem ugyanolyan szúrós maradt.
- Vigyázzatok! Óvatosan! - Azért aggodalmaskodva utánuk szóltam, mikor lecsúsztak a gödörbe, de a tériszony miatt nem mentem közelebb. Inkább Hales mellett maradtam, hagytam, hogy húzzon, bár ha túl közel vitt volna a gödör széléhez, ellenálltam. Amint megkapta a szöszkétől az utasításokat, biccentettem neki, jelezve, segítek a pokróccal.
- Tele lehet a környék ilyen csapdákkal... - Bele sem mertem gondolni, hogy tényleg így van. Azt hittem, a megpróbáltatásaink majd csak Killville-ben kezdődnek el. Levettem a táskámat és belekukkantottam. A pisztoly láttán eléggé elsápadtam, de rásodortam a takarót és így nem látszott - majd később foglalkozom vele. - Nekem sincs kötelem! - kiáltottam előre.

Olyan hirtelen történt minden. Az egyik pillanatban még lemaradtam kicsit, hogy a vörösékkel váltsak pár szót, aztán már csak a hangokat hallottam, majd azt az ismerős, förtelmes puffanást... Teljesen lefagytam, biztos voltam benne, hogy bármi is történt, a fickónak annyi és jobb, ha minél előbb elhúzunk innét, hagyjuk itt, az sem érdekel. Tudtam, hogy őrültség, de ahogy a dilis fickó elkezdett magyarázni erről, valahogy igazat adtam neki.
- Van benne valami... - motyogtam inkább csak az orrom elé és próbáltam kivonni magam a mentésből. Túlságosan féltem attól, hogy újabb csapdák lehetnek, de ahogy a többiek elkezdtek cselekedni, kötelekről meg kimentésről beszélgetni, valahogy mégis csak sikerült összeszednem magam. Ha valaki segíthet szerencsétlenen, az én vagyok. Sóhajtottam, majd levettem a hátizsákomat, és mivel az egyik lány felajánlotta az elsősegélycsomagját, intettem neki, hogy hozza közelebb.
- Tedd le oda. - böktem egy szabad részre az úton, majd kivettem a táskámból a pokrócot és odadobtam neki. - Ezt is terítsd le oda. - A gödör széléhez léptem, óvatosan, nehogy lecsússzak, és vetettem pár gyors pillantást lefelé, hogy felmérjem a sebet.
- Ne altasd el! Utána nehezen tér magához és cipelnünk kell. Kell lennie fájdalomcsillapítónak az elsősegélydobozban, addig meg kibírja. - Fel sem tűnt, hogy úgy beszélek a sérültről, mintha nem hallana minket. - Fölfelé húzzátok, lehetőleg minél gyorsabban, de óvatosan. Utána szorítsa el valamelyikőtök a sebet, amíg fel nem húzzuk. - A mentésben nem óhajtottam segíteni, inkább mentem megnézni, hogy a lány úgy tett-e a takaróval és a dobozzal, ahogy kértem. Ellenőriztem, pontosan milyen felszereléssel kell dolgoznom.

Hell adóvevőre vonatkozó megjegyzésén csak cinkosul elmosolyodtam, a kölyök közbemotyogására nem is nagyon reagáltam semmit, csak szélesebb és titokzatosabb lett a grimasz az arcomon. Szóvá akartam tenni valamit, de inkább hallgattam, a csapat amúgy is útnak indult.
- Nem igazán értettem egyet a parancsaikkal. Amikor nem voltam hajlandó megverni egy ártatlan Kettest, úgy látták, jobb, ha könnyes búcsút veszünk egymástól. - Nem voltam büszke arra, amit rendfenntartóként tettem, viszont még időben beláttam a rendszer árnyékos oldalát és kiszálltam. Tény, nem voltam olyan magas pozícióban sosem, hogy ebből gond legyen.
Hagytam, hogy Hell a nyakamba akaszkodjon, szó szerint, habár kicsit furcsálltam ezt a nagy haverkodást.
- Csupa napsütés és szivárvány. - forgattam meg a szemem. - Az egyenruhát egyébként kifejezetten szerettem. Meg a hatalmat. Jó érzés volt. De az érzéseimet nem tudtam teljesen kikapcsolni. Különböző őrtornyokban éltünk, mindenkinek megvolt a maga központja, szektora, amit általában nem váltogatott. - Nem voltam benne biztos, tényleg érdeklik-e a részletek, de azért megosztottam vele pár dolgot, míg a kiáltás belénk nem fagyasztotta a szót. - Mi történt?! - kiáltottam előre. Nem figyeltem, így nem láttam, mi történt, de első dolgom volt megragadni Hell mellkasán a ruhát. - Te gyere velem. Te maradj itt! - szóltam rá a kölyökre, majd magammal vontattam a sor elejére a férfit. A lányok mellé lépve lenéztem a gödörbe, elszörnyedtem a látványon.
- Petrov! Lemegyünk! - megkocogtattam Hell karját, jelezve, ő is velem tart, aztán kibújtam a hátizsákomból és kicsit eloldalaztam balra, kerestem egy olyan részt, ami nem annyira meredek és le tudok csúszni a gödör mentén. Így sem sikerült valami szerencsésen kiviteleznem és majdnem lefejeltem az egyik karót, ami néhány centire volt csupán az orromtól.
- Mi a sz... - Óvatosan, a kihegyezett fagerendák közt szlalomozva eljutottam végül a férfihoz. Szörnyülködve figyeltem a lábán átszúródott fadarabot. - Oké, valahogy leemelünk róla... - Hellre néztem, majd körbe, végül fel.